Nyárutó
Nyárutó…még eléggé erős, ám már őszbe menő napütés. Az esték már hűvösebbek, a nyár azért még kecsegtet, bíztat és ha nem látnád a fákon a már barnuló faleveleket, azt hinnéd, hogy még sok van a lédús nyárból.
Egy kis birodalomban járok, nagy beltérrel, lobby, medence, emberek. Nagy kényelmes fotelek, asztalkák, látszólag összetartozó csoportosulások, szülők és gyerekek, csendben ülnek egymás mellett, mindegyik kezében telefon, tablet, laptop vagy elektromos játék. Többé már nem fedi a valóságot a társalgó, inkább robotok kapcsolódási helyének nevezném, csak nem egymáshoz, hanem a nagy „világhálóhoz”, ugyanis a szállodában nincsen internet a szobákban, csak a lobbiban. Ledöbbenek. Hallgatagon, csendben mindenki saját világában „szocializálódik”, pedig elméletileg „pihenni” jöttek ide. Hihetetlen, fájdalmas nézni, ahogyan az internet, ami előmozdítja az információáramlást és megöli az emberi kapcsolatokat, hipnotizálja az embereket. Még jobban megerősíti bennem azt, hogy mennyivel értékesebb perceket lehet eltölteni párunkkal, szeretteinkkel, családunkkal, gyerekeinkkel és önmagunkkal. Nem jelenti azt, hogy én tudnék és akarnék internet nélkül élni, beismerem nem lennék meg a világháló nélkül, csupán teret engedek és megállj-t parancsolok a kíváncsiságnak, az értéktelenül eltöltött perceknek.
Magamba szívom a beszélgetéseket a párommal, az élményeket, azt, hogy kimozdulhattunk a mindennapok rutinjából, élvezhetjük a csendet, a naplementét, a tenger fodrozását és morajlását.
Évek óta most tartok kezemben egy szórakoztató regényt, szakirodalmat otthon hagytam, engedem, hogy elragadjon a könyv történése, átélem a magasban és mélyben hajózó érzelmeket, együtt izgulok a kockázatos helyzeteket, mennyivel más ezt megélni, mint passzívan szemlélni a világháló történéseit. Ez a pár nap kiszabadulás tanulság, felmérhetetlenül befolyásolható az ember, a függőség csaknem olyan káros, mint az alkohol, a drog vagy a szerencsejáték, hamar rabjává lehet esni és nehezen megszabadulni tőle.
Miért kívánkozik ki belőlem? Mindaddig, míg a társadalom nagy része eltávolodva támolyog a világban, a kommunikáció, az emberi kapcsolatok, a villanások, a gesztusok, az érintések, a mondanivalók árnyalata, az együtt rezdülés, a kifejezőkészség elaludni készül. Az emberiség palettáján eltűnnek a színek, maradnak a robotszerű lények. Mindazonáltal megerősödik az is bennem, hogy nem lehet és nem is kell ezt a virtuális világot teljesen kiiktatni. Kiabál belőlem továbbra is az, hogy hivatásom ebben a világban nagyon-nagyon nehéz ám kimondhatatlanul szükséges: segíteni az embereknek abban, hogy észrevegyék, hogy az, amit keresnek önmagukban már megvan, hogy lehetséges újdonságot felfedezni önmagunkban, lehetséges megoldásokat találni a világhálón kívül is, hogy a sok információval egyidőben legalább olyan fontos a személyes kapcsolat, a közvetlen szemlélődés és kommunikáció, az önmagunkba nézés, kapcsolataink ápolása.
Figyeljünk egymásra, ajándékozzuk megy egymást egy-egy őszinte mosollyal, egy-egy félórányi beszélgetéssel, meglátjuk mélységes igazságokat, véleményeket megoldásokat hozhatunk felszínre.
