Játszadozás
Böngészés közben csak megragadnak bizonyos kifejezések. A filter kiválaszt egy-egy idézetet, mondatot, hírt, arcot. Kétségkívül aszerint, hogy mi az, ami épp foglalkoztat. Aztán irányítom figyelmemet arra a területre, ami éppen érdekel. Persze, keresgélek, aztán a kereső épp kidob ezer meg ezer eredményt. Akarva akaratlanul olyan információkat is, amit inkább el sem olvasnék, mégis megteszem. És hogy milyen tartalmak ragadtak benne a hálómban? Elemzésre méltóak: például a házrajz, rajzolj egy lapra egy házat, megmondom, ki vagy… Hát persze, hogy tükrözi énedet, mint mindenféle kifejezésmód. Azért meglepő az, hogy életed bizonyos szakaszaiban, attól kezdődően, hogy nem gyermekrajzról van szó, más és más házat rajzolsz. Nem kell ahhoz semmi pszichológia, hogy következtetéseket vonj le, csak önmegfigyelés.
Tovább: aktív boldogság. Ehhez szorosan kapcsolódva pedig: A boldogság nem egy hely, hanem egy irány. Számomra az aktív boldogság pont egy folyamatos mozgás abba a bizonyos irányba, amit magamnak kijelöltem, mint boldogság. Te, aki ezt olvasod, szoktál gondolkozni, hogy mi számodra a boldogság? Tettél valamit érdekében, „aktívkodsz”? Vagy csak sodródsz?
Tovább: Inkább legyél értékes, mint sikeres! Az én lenyomatomban pedig így hangzik: hiába lennék sikeres, népszerű, ha a körülöttem élők nem tudnák értékelni azt, amit nyújtok. Így hát leszek értékes azon emberek számára, akik megismerve boldogak, hogy az életükben részei lehetek. Igyekszek minél több olyan dolgot tenni, ami miatt értékesnek tartanak mások. Persze, hogy sóvárgok az elismerésre, kicsikarva azt, ha nem kapom spontán, akárcsak a gyerekeim. Játék ez a javából. Elismerés ügyben működésünk nagyjából olyan, mint a gyerekeké, szükségünk van erre, ezért kikérjük magunknak.
Tovább: légy önmagad, minden más hely elkelt. A legnagyobb mosolyt ez kapta. Milyen sokan nem tudják igazi önmagukat felvállalni, inkább szerepeket töltenek be, inkább megfelelnek mindenki más által felállított elvárásoknak, holott az igazi egyensúly csak akkor jöhet létre, ha önmagunkat elfogadva új dimenziókat fedezünk fel, elsősorban saját szükségleteinket figyeljük, mindezt pedig lehet úgy megtenni, hogy támogassuk a körülöttünk levőket.
Sajnos hálómba akadt olyan dolog is, ami miatt dühös leszek, a nagy információáradatban el sem tudom dönteni, hogy mi manipulál és mi nem. A közeljövőben majd az is kiderül. Hálómba akadnak az utcán rohanó fülhallgatós emberek, akik, mint egy más dimenzióban lebegnek a világukat képező burokban, vagy mobiltelefonok képernyőin pötyögnek, miközben elsuhan felettük az öröm, halk szárnycsattogással, észre sem veszik. Fáj, mert amennyire igyekszek védeni gyerekeimet ettől, annyira erősebb és erősebb lesz a sodrás. A minta, a minta, ami beleíródik abba a szivacsként működő kicsi agyacskákba. Aztán mosolyt csal az, amit olvasok a „Z” generációról, akiket „digitális benszülötteknek” is nevez a szakirodalom. Ők azok, akik a digitális világba beleszülettek és anélkül nem tudnak élni, akik ahhoz vannak szokva, hogy folyamatosan érik az információk és sokfele tudnak figyelni, ugyanakkor a hagyományos oktatás már sok esetben nem hatékony náluk. „ŐK”, mert én nem vagyok abból a generációból. Az azelőtt levő generációk pedig még másabbak. Hogy is érthetnék meg egymást ezek a generációk? (nem akarok ismételni, rá lehet keresni a wiki-ben, X, Y, Z generációk).
Mindezeket átelemezve, örülök, amikor szemtől szembe kommunikációs élményben van részem, örülök, hogy vannak még emberek, akiknél megszólal a vészcsengő és elkezdik megkeresni igazi identitásukat, értékeiket és szükségleteiket és azáltal lehetek értékes, hogy ebben a keresési útban támogatom őket.
