A megfelelési kényszer hálójában
Annyi felé kell helytállnunk, annyi mindenkinek meg akarunk felelni, mert jön az a belső hang. Megannyi szerepet betöltünk és mindegyiket jól akarjuk játszani. A „jó” megállapítása pedig egy elképzelt dolog, amit mintáink alakítanak, amelyeket magunkkal cipelünk, amelyeket oly gyakran ferdén festünk meg.
Jó anyák, apák akarunk lenni, (az más kérdés ha észre sem vesszük, hogy gyerekeink nem csak a jó szülőt látják bennünk, hanem azt is, ahogyan élettársunkhoz, feleségünkhöz, férjünkhöz viszonyulunk), akik mindent megtesznek, hogy porontyaiknak olyan élete legyen, amilyet mi elképzelünk (aztán jön a meglepődés, hogy hoppá, a gyerekem teljesen mást akar).
Jó élettárs, házastárs (ki lehet egészíteni itt egyéb fogalmakkal is...annyi kapcsolatforma létezik) akarunk lenni, kedvében járni társunknak, gyakran elfogadva bolondságaikat, legyintve, csak, hogy megmaradjon a békesség.
Jó gyerekek akarunk lenni szüleinknek, időnként elhallgatva véleményeinket, szót fogadunk, mint mindig, vagy folyton szembeszállva, mind mindig. Jó barátok akarunk lenni, arra törekedve, hogy ápolgassuk kapcsolatainkat (olykor pofára esve, ha nem vettük észre, hogy közben a barátságunk kihalt).
Jó formában szeretnénk lenni, fittek, jó szeretők kapcsolatainkban (egyesek azon kívül isJ).
Jók lenni, pontosabban megfelelni annak a képnek, amelyet mi elképzelünk arról a szerepről. Igyekszünk megfelelni, ide illően most mondhatjuk, hogy próbálkozunk megfelelni annak az ideálnak, amit elképzelünk és ami nagy valószínűséggel nem is létezik olyan formában, ahogy elképzeljük. Annyira erős ez a fránya megfelelési kényszer, hogy elveszíthetjük önmagunkat.
Sssssssssssssssssssssssssssssssssssssss.... hallgassunk egy kicsit el, jobban mondva halgattassuk el azokat a belső hangokat, amelyek el akarják adni nekünk az előírásokat az egyes szerepeink betöltésére. Halljuk meg az igazi belső hangunkat. Amiből ki kellene mindannyian indulnunk az a tükörbe nézés, az önismeret. Csakhogy ebben a rohanó világban ez az egy nem történik instant, ahogyan azt elvárnánk. A belső hangunk mellé társul az a kép, amelyet a tükörbe nézve látunk, amely évekig elhúzódó dolog, jómagam úgy érzem élethossziglan fog tartani. Az önmegfigyelés, vagy önreflexió gyakorlása pedig saját magunk változásához vezet, az ideálok pedig szépen elmosódnak és felváltják azokat a reális elvárások, amelyek nem kényszerítenek többé minket.
A siralmas az, hogy több olyan eset van, aki úgy véli, megtalálta önmagát, rájön, hogy eddig elnyomta igazi énjét, csakhogy egy az egyben elszakad addigi életétől, kilép azokból a szerepekből, amelyeket addig betöltött, fittyet hányva azokra az életekre, amelyek iránt felelősséggel tartozik és amelyek mellett egykoron döntött. Az ilyen szélsőséges megnyilvánulás egy időszakra elégtételt nyújt, felismeréseket eredményez, heuréka élményeket, a múlt árnyéka pedig ott kísért, nem tud nyomtalanul eltűnni, a bűntudat a tudatalattiból előbújik.
Hiú ábránd az, hogy csak önmagunk ápolásával, egónk növelésével boldogak lehetünk. Szerepeink személyiségünk részei, egymással karöltve formálják egymást, azaz minket. Ha egy kis részecske is elromlik, és nem teszünk arra erőfeszítést, akkor szétesünk, vagy életünk végéig folyton keressük azt az ideált, ami nem más, mint egy délibáb.
Nézz hát tükörbe és vedd észre önmagadat, értsd meg, hogy jövőd múlt nélkül nincs, hogy szerepeid és önmagad megélése egy összhangban járt körtánc. Az önmagaddal való munkálkodást nem lehet és nem is érdemes megúszni, az egó rendbetétele és fényezése pedig mit sem ér, ha aztán nem tudsz egy „REFRESH” gombot adni az egész rendszerre, szerepeidre, meglevő kapcsolataidra, legyenek azok párok, gyerekek, férjek, feleségek, szülők, barátok, kollegák, a körülötted levő érző emberek.
Kezdheted a tavaszt tükörbenézéssel, a te választásod, én maximum csak a tökröt tarthatom a megfelelő szögben.
