Ne várj el semmit, értékelj mindent: Elvárások, elismerés turmix
Nem születtem motivátornak, sem nagy szereplésekre. Inkább hiszek a példamutatás értékében és abban, hogy ha köntörfalazás nélkül felvállalom értékeimet, életvitelemet és véleményemet, akkor lojális maradok elsősorban magamhoz.
Nem leltem abban örömemet, hogy elméleteket osszak meg, sem abban, hogy napról napra hangoztassam, hogy ha így megy így csinálod a dolgokat barátom, akkor tutti jó lesz neked. Lehet ezért nem vagyok ismert, lehet ezért szereztem magamnak akaratlanul ellenségeket, lehet ezért hültek ki őszintének hitt barátságaim. Sokkal nagyobb elismerés, ha az embereknek azért jutok eszükbe, mert egyszer egyet jót beszélgettünk.
Persze, az ember folyton elismerésre vágyik, hallom vissza időnként egykori mentorom szavait, ha nem kapja meg, akkor szorong, frusztrált, dühös, irigy vagy szomorú, az érzelmeg széles spektrumával válaszolgat énünk az elismerés hiányára. Mindennapi életünkben, abban a kis családi közegben is meg kell élnünk minden nap saját elvárásaink érvényesítésének küzdelmét, miközben családtagjaink is folyton éhesen lesik az elismerést. Bizony gyakran érezzük magunkat kiszáradtnak, fásultnak, lehangoltnak, ötletszegénynek. Olyankor az elismerés nyújtása sem jön össze, vagy épp dicsérünk, de azért, mert valósággal ösztönösen kikérik gyerekeink, vagy párunk, és arra a kérdésere, hogy ügyes voltam-e, nem lehet másképpen válaszolni, csak egy igennel.
Hitelesen úgy tudunk példát mutatni, ha magunkkal rendben vagyunk. Na persze soha nem leszünk teljesen rendben magunkkal, de legalább törekszünk és megéljük olykor a magaslatokat, máskor a mélységeket. A saját magunkkal szembeni elvárás a kiindulópont. Te mit vársz el magadtól? Gyakran szembesülök azzal, hogy túl nagyok az elvárásaim, elvárom, hogy tökéletes anya legyek, tökéletes feleség, gyermek, barárnő. Pedig senki sem fogalmazta meg velem szemben elvárásait, csak önmagam belső hangja zavarja fülemet. Ki mondja azt, hogy te mindig a helyzet magaslatán kellene állj? Senki? És egyébként is, miért kell állandóan a helyzet magaslatán állj? Mert ha nem így van, akkor mi lesz? Talán néha megengeded magadnak, hogy NE kontrollálj te mindent az életedben, esetleg szeretteid életében? Mert az biztonságot ad vagy adott? Családi felépítésünkből kifolyólag sokan felvállaljuk a „házi sárkány” szerepet, mi nők, de biztos vannak férfi „házi sárkányok” is, de valljuk be, hogy valahol mélyen még szeretjük is ezt a szerepet. Mert megerősödik bennünk a „majd én kézben tartom a dolgokat” érzés, a kontroll érzése. S pont amiatt, hogy olyan társadalomban élünk, ahol szóban egyre kevesebb és kevesebb eliserést kapunk, keressük az apró pótcselekvéseket, amelyekkel kompenzálhatunk. Nagy önuralomra van szükség ahhoz, hogy ki tudd kapcsolni azt a „megoldok mindent” gonbot, mert képes vagyok rá...
Micsoda abszurdum, kontroll alatt tartani a mindent kontrollálni akarást. Kicsit bonyolult lehet a fogalmazás, de akihez el kell jutnia az üzenetnek, az megértiJ.
Hitelességről beszélek, így amikor egy egy írásomban valamilyen cselekvésre késztető dolgot írok, azért teszem, mert nemcsak hiszek abban, amit írok, hanem saját bőrömön tapasztaltam, kipróbáltam, végig szenvedtem esetleg már az utat és átéltem jótékony hatását is.
Az elismeréseimet, amelyek néha nem jelentenek mást, mint egy mosolyt, egy olyan kabát pici zsebeiben tárolom, ahol a zsebecskék a lyukakra kerülnek, amelyeket az emberekkel való kapcsolataim sérülései okoztak. Apránként öltögetem azokat, igyekszek a legnagyobb lelkesedéssel varrogatni. Átértékelem az elismerés fogalmát, elemzem az adok - kapok egyensúlyt és aztán figyelmesen várok, gyermeki szemekkel. Tegyétek ezt ti is, kapcsoljátok ki időnként azt a gombot!!!!
