Play with sunshine/Jàtszadozàs a napfénnyel

Sunlight is caressing more and more sleepily, as if would be tired of the strong lighting, or is just saving a little light for the colder winter days.

Somehow, I can't get enough of the sunshine, and I could absorb this paler, afternoon sunshine endlessly and put it away for the winter, pressing the summer memories into bottles. Why are there more pleasant memories in the spring-summer period? Is it because I am a summer-autumn personality? Or is it just a subjective experience that summer memory book seems thicker?

As far as I am concerned, I really experienced harmony in the family the most during summer. However, I often experience our family members running parallel. The concept of the "generation gap" that developed in the past has now turned into a huge problem, and I am constantly thinking about how I can direct my children's attention to the basic beauties that exist outside the virtual world. I am constantly suffocated by the feeling that virtual world has been expanded, while our communication is narrowing, expanding quantitatively, but diminishing qualitatively.

Especially those people who are already introverts become withdrawn, the virtual opening leads to stronger closure. Virtual world does not regret, does not criticize, does not create conflicts, does not shout at us, we can choose and respond only to the "right" stimuli, filtering out only those that do not create tension in us. The result of this will be a kind of "COMMON LONELINESS" , "I'm fine with everyone", but I'm actually lonely-feeling.

In this abundance, the existing, instinctive communication skills are lost, there will be less real conversation, most people gesticulate on their own, there will be more and more monologues, conflicts can be avoided, and internal tensions will pile up. The "talk show" of the village aunties, the "therapy" of the countryside are missing, more and more burdens fall on our shoulders, because we have to fight our demons ourselves, we forget how to express our fears and anxieties, how to open up to others, how to share our joys.

The result of this attitude is  a "ROBOT soul". Don't be surprised if the rate of mental and psychological changes becomes higher and higher, if true feelings do not come to the surface, to be expressed, to be shown, if it becomes more and more difficult to get our own family members out of the "zombie" mode, if we feel more and more often that it is in vain to try to provoke them, although we seem to be succeeding, but it is just temporary.

I feel this problem particularly harsh at our children, since this condition is natural for them. Of course, this great flow of stimuli is tempting, but for me, for whom conversation is a necessity of life, it almost hurts when my repeated attempts to connect fail.

All is not lost if we remain persistent, if we not only communicate something with our fellow human beings, our friends, our children, our partner, but also listen to them and get our loved ones to speak. We need to do so, if we don't want our children to use application if they want to know how their fellow human beings feel when they say something. One of the best experiences come from  actively being listened and really listen to what others say, not only hear words, giving feedback at feelings, worries, joy behind words.

________________________________________________

Let's give each other the gift of attention because it doesn't cost anything. Can be as recharging as sunshine.

A napfény egyre álmosabban simogat, mintha belefáradt volna az erős megvilágításba, vagy csak tartogat egy keveset a ridegebb téli napokra.

Valahogy nem tud elegem lenni a napsütésből, ezt a sápadtabb, délutáni napsütést pedig végtelenségig tudnám magamba szívni és eltenni télire, kamrába, üvegekbe préselve a nyári emlékeket. Miért is van több kellemes emlék a tavaszi-nyári időszakban? Vajon azért mert jómagam is nyár-ősz személyiség vagyok? Vagy csak szubjektív megélés, hogy vastagabbnak tűnik a nyári emlékes füzet?

Igazán én a nyári időszakban éltem meg leginkább a családban az egymásra hangolódást. Nagyon gyakran élem meg azonban az egymással párhuzamos síkon futó családi vonalakat. A múltban kialakult „generációs gap” fogalma mára már óriás szakadékká alakult és folyamatosan azon agyalok, hogy gyerekeim figyelmét hogyan tudnám a sok alternatív, elsődleges, olykor alapvető szépségek fele irányítani, amely a virtuális világon kívül léteznek. Folyamatosan az az érzés fojtogat, hogy mindannyiunk virtuális világa kitágult, míg kommunikációnk beszűkül, ugyan mennyiségileg tágul, ám minőségileg hígul. Különösen azok a személyek zárkóznak be, akik amúgy is befele fordulók, a világ fele történő virtuális nyitás önmagunk még erősebb bezárása. A „nagyvilágban” való létezés, interakció nem bánt meg, nem kritizál, nem teremt konfliktusokat, nem kiabál velünk, válogathatunk és csak a „megfelelő” ingerekre válaszolunk, csak azokat kiszűrve, amelyek nem teremtenek feszültségeket bennünk. Ennek eredménye lesz az egyfajta „KÖZMAGÁNY” – bennem ez az abszurd „mindenkivel jól vagyok”, ám igazából magányos vagyok érzés.

Ebben a rengetegben elvész a meglevő, ösztönös kommunikációs készség, kevesebb lesz az igazi beszélgetés, maximum az ember önmagában gesztikulál, egyre több lesz a saját monológja, a konfliktusok elkerülhetők, a belső feszültségek pedig sorakoznak. A falusi nénik „kibeszélőshowja”, a vidéki „terápia” elmarad, egyre több teher nehezedik vállunkra, mert démonjainkkal saját magunk kell megküzdenünk, elfelejtjük, hogy hogyan fejezzük ki félelmeinket, szorongásainkat, hogyan nyíljunk meg mások előtt, hogyan osszuk meg örömeinket.

Aligha ennek a hozzáállásnak az eredménye egy „ROBOT lélek” lesz. Ne csodálkozzunk, ha mentális és pszichés elváltozások aránya egyre nagyobb lesz, amennyiben az igazi érzések nem kerülnek felszínre, kimondásra, kimutatásra, ha saját családtagjainkat is egyre nehezebb kimozdítani a „zombi” üzemmódból, ha egyre gyakrabban érezzük azt, hogy hiába próbálkozunk a kizökkentéssel, bár látszólag sikerrel járunk, nem történik meg az egymásra hangolódás.

Különösen nehéznek érzem ezt a gondot a mi generációnk számára, hiszen a mai gyerekeknek ez az állapot természetes. Persze, csábító ez a nagy ingeráradat, de nekem, akinek életszükséglete a beszélgetés, szinte fáj, amikor többszöri próbálkozásom kudarcba fullad.

Nincs még veszve minden, ha kitartóak maradunk, ha nemcsak közlünk embertársainkkal, barátainkkal, gyerekeinkkel, párunkkal valamit, hanem rájuk hangolódva szóra bírjuk szeretteinket, bízok abban, hogy ha kitartóan tesszük ezt, azok, akikkel kapcsolatba kerülünk, ráéreznek az igazi interakciók ízére és a jövőben gyerekeink nem kell applikációt alkalmazzanak akkor, ha tudni szeretnék, hogy embertársaik mit éreznek, amikor mondanak valamit. Annál csodásabb élmény nincs, amikor valaki aktívan hallgat minket, ránk figyel, hallja és érti, amit mondunk.

Ajándékozzuk meg odafigyelésünkkel egymást, hiszen nem kerül semmibe.