Remembrance / Emlékezés

Dense fog obscures vision today. We cannot see the world around us clearly. Our memories reflect the observed reality, recalling small details, emotions associated with memories color the images, resulting in foggy or less foggy scenes of life.

We keep images of the people who are no longer with us, with time these scenes become more and more foggy, we remember the details less and less, but we do remember feelings related to those persons.

But what if the loved one left our lives so early that we were unable to create visual memories due to our age? What if we can't recall the person's voice because we simply don't have any auditory memories? What if we don't remember his laugh, we can’t recall his face?

What if we can't think of him because we don't know who to think of? In other words, we think about it, but the image is nothing more than a framework, which takes shape from images, audio materials, and told stories obtained from still living persons. And the figure created in this way becomes almost mythical after a while. The dressed frame is full of character, like a cartoon character.

What could I have done if I only had a year and a half to collect memories? They lie somewhere in my subconscious. The good thing is that the image of my father created in this way does not fade. Not even after 42 years. And he lives there in me, my brother and, more surprisingly, he lives there in my children.

And I get to know him when I get feedback that my child's personality traits are just like my father's. I am grateful for these feedbacks. And when I allow my intuition to guide me enough, I feel his hand on my shoulder and warmth pours over me, in these moments I feel his memory, touch and warmth as real, and this feeling was not constructed, it is an experience that once existed. The feeling is eternal, I'm sure I experienced it with Him.

I would prefer to skip the date of November 10, because that's when his life ended, 42 years ago, but life is kind and sends people into my life who were born on this very day, so on these days, joy takes the place of sadness.

Be grateful for every minute you spend with your loved ones, because life can end very quickly and unexpectedly and all that remains is a box of diamond precious memories.

_________________________________________________

Sűrű köd homályosítja ma a látást. Nem tudjuk tisztán szemlélni a körülöttünk levő világot. Az emlékeink a szemlélt valóságot tükrözik, apró részleteket felidézve, az emlékekkel társuló érzelmek színezik a képeket, ködös vagy kevésbé ködös életképeket eredményezve.

Az emberekről, akik már nincsenek köztünk ugyanilyen képeket őrzünk, az idő múlásával a jelenetek tisztából egyre ködösebbé válnak, a részletekre egyre kevésbé emlékszünk, az érzésekre viszont igen.

De mi van akkor, ha a szeretett személy olyan korán kilépett életünkből, hogy korunkból kifolyólag képtelenek voltunk vizuális emlékeket előállítani? Mi van, ha nem tudjuk az illető hangját felidézni, mert egyszerűen nincsenek auditív emlékeink sem? Mi van, ha nem emlékszünk a nevetésére?

Mi van, ha nem tudunk rá gondolni, mert nem tudjuk kire gondoljunk? Vagyis gondolunk rá, viszont a kép nem más, mint egy váz, amely a meglévő forrásokból kapott képek, hanganyagok, elmesélt történetek, amelyek alakot öltenek. Az így alkotott alak pedig egy idő után már-már mitikussá válik. A felöltöztetett váz töltődik karakterrel, mint egy rajzfilm figura.

Mit is tehettem volna, ha csak másfél évem volt emlékeket gyűjteni? A tudatalattiban valahol ott rejlenek. A jó az, hogy az így megalkotott, édesapámról kialakult kép nem fakul. Még így, 42 év után sem. Ő pedig ott él bennem, testvéremben és ami meglepőbb, ott él a gyerekeimben.

Én pedig ismerkedek vele, amikor visszajelzést kapok, hogy a gyerekem egy-egy jellemvonása pont olyan, mint az édesapámé. Hálás vagyok ezekért a visszajelzésekért. Amikor pedig annyira engedem intuíciómnak, hogy vezessen, akkor érzem kezét, ahogy vállamra teszi és melegség önt el, ezekben a pillanatokban érzem valóságosnak emlékét, a tapintását és a melegségét, ez az érzés pedig nem felépített, hanem egyszer létezett élmény volt. Az érzés örök, biztos vagyok benne, hogy átéltem Vele.

A november 10-kei dátumot legszívesebben átugornám, mert akkor lett vége, immár 42 éve egy csodás emberéletnek, ám az élet kegyes és küld olyan embereket az életembe, akik pont ezen a napon születtek, így ezeken a napokon az öröm veszi át helyét a szomorúságnak.

Legyetek hálásak minden szeretteitekkel töltött percnek, mert nagyon hamar és váratlanul véget érhet egy lét és nem marad más, mint a gyémánt értékes emlékek doboza.