<strong>Footsteps/Lábnyomok</strong>

We all have footsteps.

The question is how, when and what impact do these footsteps have.

Our footsteps are our children as well, our footsteps are our actions, our footsteps are our voices that say words, our ears that listen.

For so many times footsteps are invisible, we just hope that left our footsteps. Leaving footsteps with your words is one of the hardest things on the world, because you don’t get feedback. Just when your words are not worded in a normal tone. That is “visible”. People many times react on words or gestures in the negative interval much more easily. They just mention that it was not appropriate. And people get upset easily because not "well said" words.

Then, the usual way of talking kind, saying only good words are just normal. They don’t get feed-back. I don’t get feed-back either. But so many times I don’t give feed-back either, shame on me. You can ask yourself as well, how often you give verbal feed-back to those you interact with? And if you give feedback, is there real content in that feedback?

In most of the cases I give a very elaborated feed-back to my kids, when not behaving “normally”, when they don’t get a grade I was expecting, as they are out of “normal” acceptance. Ok, there are cases, when I do not really see the performance behind the grade, or I am not sure that there is enough practice behind the evaluation. The emotional reaction is like not saying anything, sometimes saying just I need some time to cool down, just please go to your room, sometimes emotional regulation just disappears and high volumed verbal evaluation follows. In these cases, home dragons run in the house. The constructive approach would be like understanding via communication what is behind the result, willingness, or laziness.

On the other hand, my feedbacks on doing well are two worded, WELL DONE. This is good but might not be enough.

In my culture we are too result oriented, not appreciating enough. And we wait for appreciation, yet we might not give enough appreciation.

Especially when we think we have tried almost everything and no echo, or no visible echo on what we do. Those who have visible results, that are measurable, it is much more convenient to measure satisfaction. For those, who are selling things, results are visible. Wherever I am, on social media, what I face preponderantly is individualism. It is a real and harsh mirroring of today’s society.

Suffer those, who are used with relationships with real content.

Remember, you affect people, no matter what you do. It can be a word, a gesture, a thought, an action. The good news is that you can give content to your relationship with just a little, little attention.

Remember, you might not see immediate effect of your footsteps, try to get rid of the limiting belief that all footsteps must be visible. And you are great this way!

_________________

Mindannyiunk hagy lábnyomot maga után.

A kérdés az, hogy hogyan, mikor és hogy azok hogyan hatnak másokra.

Gyerekeink nem mások, mint saját lábnyomaink, ugyanúgy lábnyomokat képeznek tetteink, szavaink, hangunk, füleink, amelyek meghallgatnak másokat.

Nagyon sok esetben lábnyomaink láthatatlanok, csak reméljük, hogy nyomot hagyunk magunk után. Talán szavainkkal hagyunk a legmélyebb nyomot, mert a visszajelzés elég gyenge. Jobban mondva, inkább akkor kapunk visszajelzést, ha azok nem „normális” hangneműek. Mert az igenis „látható”. Az emberek akkor reagálnak szavainkra és gesztusainkra, ha azok kilépnek a normalitás határaiból. Valakihez nem megfelelően szólunk, arra visszajelzést egyből kapunk. Mert az emberek igencsak érzékenyek a nem megfelelően kimondott szavakra.

A kedves szavakra, a dicsérő szavakra soha senki nem ad visszajelzést, mert az normális. Én sem szoktam visszajelzést kapni, viszont nem is szoktam adni, nem szép dolog. Te milyen gyakran szoktál visszajelzést adni azoknak, akikkel interakcióba kerülsz? Amikor pedig visszajelzést adsz, akkor csak odadobod a szavakat, vagy azoknak a szavaknak van tartalmuk?

Sok esetben igencsak részletes visszajelzést adok gyerekeimnek, amikor nem viselkednek „normálisan”, vagy nem kapnak olyan értékelést az iskolában, amilyenek az én elvárásaim lennének. Ok, vannak esetek, amikor nem látom azt, hogy a kapott értékelés mögött milyen erőfeszítés volt. Csak az a baj, hogy legtöbbször előítéletesen közelítek és esélyt sem adok a magyarázatra. Az érzelmek által vezérelt reakció változó, néha csak elküldöm a szobájába, máskor meg nem sikerül megállítani az érzelmi reakciót és kiszabadul a házisárkány, aki tüzet okád. A konstruktív megközelítés az lenne, ha kommunikáció révén megérteném, hogy mi van a teljesítmény mögött, akarat vagy lustaság és annak függvényében kapna a gyerkőc visszajelzést. De ez egy nagyon ideális eset.

Amikor viszont a gyerkőc jól teljesít, akkor egy két szavas ÜGYES VOLTÁL a feedback, ami jó, de nem biztos, hogy elég.

Az a kultúra, amelyben élek nagyon eredmény orientált, az elismerés nyújtásában igencsak volna mit fejlődni. Várjuk csak várjuk, de adni nem biztos adunk elég elismerést.

Ha különösen pedig azokra az esetekre gondolunk, amikor mindent megpróbáltunk és semmi visszhangja nincs akkor az már nagyon rossz érzéseket kelt. Vannak olyan eredmények, amelyek nem mérhetőek. A szociális média pedig nagyon kegyetlen tud lenni. Az individualizmus, amely a társadalmunkat tükrözi, kegyetlen azok számára, aki tartalommal töltött kapcsolatokhoz van szokva.

Ne feledd, bármit is teszel, azzal hatsz másokra. Lehet az egy hang, egy tett, egy gondolat, egy tekintet. A jó hír az, hogy tartalmat adni egy kapcsolatnak nagyon - nagyon kevés erőfeszítést igényel, gyakorlatilag egy kis figyelmet csak.

Azt se feledd, hogy lábnyomaidnak lehet, hogy nem lesznek azonnali hatásai, szabadulj meg attól a meggyőződésedtől, hogy látható nyomokat kell hagynod magad után. Úgy vagy nagyszerű, ahogy vagy!