Megragadni a mostot

Naplemente környékén vezettem hazafele. Amint a város felől a lakóházak fele kanyarodtam, csodás látvány tárult elém. Leírhatatlan színek festettek képet, páratlan, egyedülálló összhangban. Nem tudtam megállni, pedig folyamatosan arra gondoltam, hogy ezt meg kell örökítenem. Kissé gyorsítottam, közben nyugat fele pillantottam a tömbházakat átölelő, égi palást fele.

Folyton arra gondoltam, hogy melyik utcán kanyarodjak a dombok fele, hogy elkapjam a lemenő napot.

Utam csupán pár percet tartott hazafele, tudtam, hogy nem fogom utolérni, így is lett, mire megállítottam a motort, szürkület lett, a színek eltűntek, a percek tovább peregtek.

Milyen gyakran fordul el veletek, hogy annyira nagyon meg szeretnétek állítani az időt, megragadni a csodás perceket, örökre bevésni, elraktározni azt a jó érzést, amit ad.

Ugyanakkor gyakran előfordul az is, hogy valami csodát nem tudsz elérni, pedig ott van előtted és mégis messze. A csoda ott van, csak épp nem neked és nem most.

Választhatod azt, hogy rohansz valami olyan dolog után, amely úgysem érhető el, benyomva a gázt, veszélybe sodorva magadat és másokat vagy azt, hogy elengeded, belenyugodva.

Ebben a naplementében is ott volt az elengedés, talán a napi stressznek, a rohanásnak, a mának és benne volt a reménye egy újabb napnak.

Tulajdonképpen minden nap ezt tesszük, megragadunk, megélünk és elengedünk. A lényeg azon van, hogy a görcsösség megszűnjön.

A naplemente tanít, ugyanúgy, mint a napfelkelte, a kérdés, hogy figyelsz-e rá.

Valakinek sikerült elcsípnie a csodát, az ő képét osztom meg.

Megragadni, megélni, elengedni, újból és újból...