Átmenet

Méltó búcsúztatója a télnek és köszöntő a tavasznak. Bár nem nagyon vagyok tél típus, a tavaszra esküszök, annak minden bájával, még egyszer elkapni a télutót jó érzés, ahogyan megélni azt is, hogy milyen egy nap alatt végig nézni az évszakok színjátékát, a természeti erők és jómagam szereplésével.

A reggeli zord időjárás ellenére, amikor inkább visszabújtam volna a takaró melegébe elindultunk túrázni. A tavaszi esőben az első kellemes meglepetés az a gólya sereg volt, amely a mezőn szállt le megpihenni, valószínűleg most érkeztek haza. Itt már rögtön visszafogtam nyavalygásomat, hiszen azok a szegény lények bőrig ázva, leengedett szárnnyal, ám gondolom, annál nagyobb boldogsággal örvendeztek a hazatérésnek.

A hegy fele vezető kacskaringós út káprázatos, festményekbe illő, ölelő frissességgel vezetett, a délceg fenyők pedig őrködő méltósággal mutatták az utat. Ugyanazon felemelő érzés önt el, valahányszor fenyvesek közé kerülök.

A gyalogtúra kiindulási helyéig erdei úton élvezhettük a sáron korcsolyázás élményét autóval, kellő adrenalin adagot kapva a ránk váró elméletileg 7-8 órás túrához. Az autóból kiszállva azonban már azonban megtörtént a kapcsolódás a természettel, a fák, az ösvények, a fákon megcsillanó esőcseppek mintha mind mesélni szerettek volna a télről, az életükről, az elolvadó hólé alól felébredő élet, a zöld, a remény fuvallata lebegett.

Nem vagyok nagy túrázó, ám annál elszántabb. Csoportosan mentünk. A csoportos túrázás vidékünkön nemhogy lehetőség, hanem kötelező, tekintettel az elszaporodott medveállományra. Azon kívül azonban, hogy egyként mozgunk, egy túra mindig önmagunkról, korlátjaink megismeréséről, az elszántságról, az önbátorításról is szól.

Ahogy az esős reggel megadta az alaphangot, úgy folytatta a felfele ívelő hegy a dallamot, 1500 m magasan pedig már a hó vette át a vezérszólamot. Az erdő csendjébe a gyerekek csiripelő hangja, a felnőttek duruzsolása épp oly természetességgel illett be, mint a madarak tavaszi áriái. A csendnek is hangja volt, önmagam belső hangja, a fákkal, az éggel, a földdel folytatott párbeszédekké váltak, el is terelve a figyelmet arról, hogy a bakancs sérti a lábamat, a lélegzésem gyorsul, figyelmeztetve, hogy vissza kell venni az iramból.

A hótakarót a szél hullámosra alakította, négy lépés fel, négy lépés le, a kis hullámok ritmusosan követték egymást, akár az életben, egyszer fent, egyszer lent, egyszer nagyobb lendülettel, máskor kisebbel és ez így volt rendjén. Mind a csúcsra vezető út része volt.

A hegyet ölelő felhő nem akart oszladozni, a szél erőteljes magabiztossággal vette át az irányítást, ahogyan elértük térségünk legmagasabb csúcsát, 1770 m magasságban, Lakóca tetejét.

Alapjában véve az ember elképzelése az, hogy ha elindul egy ilyen túrára, akkor a túra végén eléje tárul valami csodás kilátás. Nos, 1600 m-en már majdnem biztos voltam, hogy a vizuális élmény elmarad. És így is lett. Ködbe burkolózott a tető, sem jobbra sem balra, sem lefele, sem felfele nem volt élvezhető a látvány. A hideg szél azonban gyorsan átkereteztette velem elképzelésemet, vállat vontam, gondolva magamba, hogy ez ennyi volt, végülis a Mounteverest-en sem ülnek és várják, míg kisüt a nap.

De, a cél kipipálva és az a lényeg. Amíg ereszkedtünk, szép csendben leülepedett bennem, hogy az egész napban az út volt a lényeg és máris más megvilágítást kapott ez.

Ahogy pedig ereszkedtünk, mi sem feledtethette el volna jobban a zord fogadtatást, mint az, hogy fokozatosan a nap erőt vett a zord felhőkön, elhessegette azokat, terítékre hozva azt a csodás látványt, amely mindvégig ott volt az orrunk előtt.

Az autóhoz visszaérve, a délután nap, simogatva simított végig fáradt lábaimon, feltöltődve vettük visszafele az irányt, a nap az agyagos sártengeren korcsolyázott, azt követni az autóból már nem is volt olyan félelmetes, mondjuk nem én voltam a vezető😊.

Mint mindig, a nap végére leülepedtek a gondolatok:

- sikereinkben nem maga a siker a lényeges, hanem az oda vezető út, annak viszontagságaival, nehézségeivel, leckéivel

- amennyiben nyitottak vagyunk, ez élet feltár előttünk olyan utakat, amelyekre nem is számítottunk

- egy cél kitűzésekor mindig benne kell legyen a pakliban a kudarc lehetősége, ez azonban korántsem egyenlő a sikertelenséggel, csupán a célt kell átfogalmazni

- egy cél fele vezető úton, a környezet legalább olyan fontos jelleggel bír, mint az emberek, akik segítenek az utadon

Útra fel, kedves barátaim, minden kaland egy lépés önmagatok megismerése fele is!